7.fejezet

Hét

Harminckét vadászgép tért vissza a Mon Remonda X-szárnyú dokkjába. Néhányat csatában szerezett új sérülés borított. A többi, mintha pilótái ittasak lettek volna, úgy repültek. Az orvosi stáb, akik ott várták őket, segítettek kimászni nekik a pilótafülkéből, és repulzorhordággyal elvinni a kórházrészlegbe.

Két órával később az orvos tanácsa ellenére az Arc, hátán baktatapaszokkal, fölötte fehér kórházi ruhát hordva, visszatért lakrészébe.

A magán lakrészébe. Egy kapitány, de még egy osztagparancsnok is rendelkezhetett egy ilyen tűrhető minőségű szobával. Az Arcnak eszébe jutott a régi érzés, amit még a Birodalom idején, holodrámái készítése alatt érzett, hogy nem kapja meg a kellő figyelmet és gondoskodást… de most is elnyomta ezt az érzést a düh kohójában. Még Ton Phanan tanította meg neki, hogy némely gondolatot el kell felejteni. Ha tudta, mit kell tennie, az egyenlő volt azzal, amit tett.

Skriccs-skriccs-skriccs. Ez a kaparászó hang jelezte neki, hogy vannak kötelezettségei, melyeket el kell végeznie. Műanyag dobozt vett elő a szekrényéből és az asztalhoz sétált, amin a két ketrec állt.

Két ketrec, melyekben egy-egy, két lábon járó ízeltlábú rótta a köröket. A bogarak nagyjából ujjnyi magasságúak voltak, jellegzetes formájú állkapoccsal és összetett szemekkel. Storini üvegbóklásznak hívták őket, a Storinal bolygóról származtak. Ton Phanan és Daráló Thri’ag hozták el őket a Lidércek storinali küldetésekor. Az Arc fedezte fel az egyiket, mikor a bothai poénból a pilótafülkéjébe dugta. Ezután odaadta Phanannak, aki később Darálóval együtt meghalt, így ő vette át a gondozásukat. Mindkettő üvegbóklász hímnemű volt, így természetes ösztöneik hatására megölnék egymást, az Arc ezért tartotta őket külön ketrecben.

Egy kiskanállal halászott ki egy kevéske élelemadagot a dobozból. Az eleségnek nem éppen étvágygerjesztő kinézete volt, úgy nézett ki, mint valami apró, zöld pettyes üveggolyó. De amint kifolyatott pár ilyen cseppet a kanálból a ketrecekbe, az üvegbóklászok mint valami ínyencséget rohamozták meg a táplálékot; egyik lábukat kinyújtották egyes cseppekért, hogy aztán magukhoz húzva az állkapcsukkal szétrágják a zöld pettyeket védő átlátszó réteget és felszívják a benne lévő zöld masszát. Falánkságuk láttán az Arc elmosolyodott.

Valaki kopogott az ajtaján.

- Szabad.

Az ajtó félrecsúszott, és Wedge lépett be.

- Zavarok?

- Nem. Csak a szobatársaimat etetem. – Az Arc magára húzta az egyik szék támlájára borított tunikát. Azután helyet foglalt, beletelt egy kis időbe, míg sérült háta kényelembe helyezkedett.

- Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy viseli – mondta Wedge. – Pontosítok: kíváncsi vagyok, mit gondol a mai küldetésről.

- Gondoltam, hogy ezt fogja tenni. Már gondolkodtam is a dolgon.

- És?

- És elég pozitív gondolataim vannak ezzel kapcsolatban.

Wedge felvonta szemöldökét.

- Bővebben?

- Természetesen nem a sérülésekre gondolok. Janson és Gebe a baktatartályban, többiek is telerakta baktatapaszokkal… összesen négy pilótám van olyan állapotban, hogy repülni tudjon.

- Akkor mi az, amit pozitívnak gondol a küldetéssel kapcsolatban?

Az Arc mély levegőt vett.

- Feladatunk volt. Információszerzés. És sikerrel jártunk, habár nem volt könnyű kihúzni Gastből. De legalább mindenki többé-kevésbé életben maradt. Ez még inkább bizakodásra ad okot, hiszen nem számoltunk azzal, hogy az egész gyárat átalakították arra, hogy megöljön minket. Erre nem számítottunk, mégis bementünk, ők ránk zúdítottak mindenüket, amijük csak volt, de mégis sikerült túlélni. Ha a pilótáim is tudják, hogy ez nagyszerű teljesítmény, nagyon nehéz megállítani őket. Vagy éppen megfélemlíteni. És megint itt a tény, hogy meg akarják ölni a Lidérceket. Rengeteg pénzt és erőt öltek bele, csak hogy eltöröljenek minket. Talán haltan akarnak látni, de tudom, hogy tisztelnek minket – ezt muszáj megemlítenem a többi Lidércnek. – Vállat vont, de későn vette észre, hogy a jelenlegi helyzetében ez nem egy fájdalommentes mozdulat. – Úgy érzem, mintha kibeleztek volna bennünket, készen arra, hogy berakjanak a sütőbe – de nyerni fogunk, parancsnok.

Wedge bólintott, majd felállt.

- Azt hiszem, nincs mit mondanom.

- Azért jött, hogy kibeszélhessem magam egy nehéz időszakból – állt fel az Arc is. Mozdulataival egy fegyvert imitált, amit jelképesen halántékához érintett. – Viszlát, kegyetlen galaxis. A pilótáim megsütve; én pedig fejbe lőhetem magam szégyenemben.

- Valami olyasmi. Habár az nem lenne a maga stílusa.

- Ahhoz már túl sokat megéltem. Egy évvel ezelőtt, mikor hasonló történt, úgy éreztem magam, mint egy rakás banthatrágya. Talán egy hónappal ezelőtt is ugyanígy éreztem, de most büszkeség tölt el, ha a pilótáimra gondolok… és arra, hogy egy ideig hasamon kell aludnom. Mindenesetre, megdicsérem Kellt kezdeményezőkészségéért, Jansont pedig bátorságáért.

- Lehet, a dicséretnél többre vágynak.

- Miért, mit vártak, hogy szobrot emeljek a tiszteletükre?

Wedge elmosolyodott, és készült eltávozni.

Valaki megint kopogott.

- Bújj be.

Dia kis híján berepült az ajtón. Törött kezét átvetette a nyaka körül, hogy elkerülje a baktatapaszokat, majd előrehajolt egy csókért.

Egy hosszú csókért. Az Arc magához szorította Diát, igazán hiányoztak nekik ezek a pillanatok. A katonai illem nem igazán kedvelte az ehhez hasonlókat egy másik pilóta előtt, hogy örülhessenek annak, még mindig élnek.

Amikor végre elváltak, az Arcnak csak most jutott el a tudatáig, mi történt.

- Még szerencse, hogy jó sorrendben érkeztetek.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte zavartan Dia.

- Utáltam volna, ha téged kínállak hellyel, míg a parancsnok kapja a csókot.

A twi’lek egy olyan széles mosolyt villantott rá, amilyet még soha azóta, mióta ők egy párt alkottak.

- Akkor lássunk, mit tehetünk annak érdekében, hogy mindig betartsd a helyes sorrendet.

Donos letelepedett a Lara melletti székre, és végignézett a báron.

- Dupla gyümölcspezsgő, jég nélkül – adta le a rendelést.

Lara kíváncsian nézett rá.

- De hisz ez a bár önkiszolgáló.

- Tudom, de a régi szokások megmaradtak. – Donos körbenézett. Csak ők ketten tartózkodtak a pilóták társalgójában – ez köszönhető volt a késő esti időpontnak is, de jóval valószínűbb magyarázat volt az, hogy senki sem volt ünneplős kedvében. – Csak elmerengtem azon, vajon mit gondolsz, miről akarunk beszélni kettesben.

- Úgy érted, rólad van szó?

- Rólunk, hogy pontosítsak.

- Rengeteg szabadidőm van, ha nem telepítgetek jeladókat, rohamosztagosokra lövöldözöm és pátyolgatom a sérülteket.

- Akkor jól gondoltam.

Lara bősz tekintettel meredt rá.

- Válaszolnál nekem teljesen őszintén, hadnagy?

- Szólíts Mynnek. Persze.

- Mit akarsz tőlem?

Myn mély levegőt vett, a megfelelő válaszon gondolkodott.

- Jobban meg akarlak ismerni. Én szívesen elmondom neked, min mentem keresztül. Jó páros lennénk, hidd el. Azt akarom, hogy ne gondold azt, ebből a kapcsolatból nem lehet semmi. Azt szeretném, ha pár aranyköpésen kívül is mosolyogni lássalak. Tudni szeretném, ki is vagy valójában.

Az ezután következő nevetés teljesen váratlanul érte.

- Nem, nem akarod tudni.

- Dehogynem. Lara, rajtad kívül ismer téged más ember? – egy pillanatra hatásszünetet tartott.

- Nem. – Válaszolta a nő egy kis gondolkodást követően.

- Csak te?

- Csak én.

- Akkor honnan tudod, hogy senki sem fog szeretni azért, aki vagy? Ha ebben a tudatban éled le az életed, nem lesznek barátaid, sem családod – teljesen egyedül maradsz ebben az univerzumban. – Donos egy pillanatra szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait. – Lara, én csak azt szeretném, ha adnál nekem egy esélyt. Mi több, ha nekem nem adod meg azt az esélyt, hát magadnak add meg.

Lara nem nézett a szemébe, a bárpult barna fából készült felszínét tanulmányozta. Igazi fa volt, egy üvegszerű lakkréteg tette csillogóvá és védte a külső hatásoktól. Donos mintha látni vélte volna a Lara szemében kavargó gondolatokat, amint azok vadul kergetik egymást. Végül Lara arckifejezése bánatról árulkodott.

- Rendben. – Mondta végül halkan.

- Rendben, micsoda?

- Nem foglak kerülgetni.

- Rendben, ez azt jelenti, lehet közös jövőnk?

Lara most már a szemébe nézett.

- Nagyon remélem, egyszer darabokra töröm a szívedet.

- Hát, ez már egy lépés a helyes irányba. Összetörhetem én is a te szívedet?

Lara nem mosolygott.

- Már megtetted.

A híradás Zsinj hadúr részére általában nem szokott fejfájást okozni Melvar számára. De a hírek néha nem tudósítottak épp kellemes dolgokról. Ilyen volt például az, amikor a Razor’s Kisst elvesztették a Solo tábornok elleni ütközetben.

Ahogyan ez a hír is ehhez hasonló borús felhanggal bírt.

A hadúr irodája előtt biccentett a két, éppen szolgálatban lévő őrnek – saját kezűleg toborozták őket a Coruscantról -, majd a mindig magánál hordott komlinkjei egyike felé nyúlt. Ez a komegység például különleges hidraulikus jele bocsátott ki, ami kinyitotta a Zsinj számára fenntartott összes lakrész és iroda ajtaját. Az ajtó villámgyorsan, szinte hang nélkül tárult ki. Nesztelen léptekkel lépett be az irodába, és míg várta, hogy az ajtó bezáródjon, Zsinj asztalához sétált.

Zsinj felpillantott. Most nem lepődött meg annyira, mint szokott, mikor így rátörnek. Bosszantó.

- Mi az?

- Hír a Saffalore-ról. – Egy adattáblát rakott Zsinj elé az íróasztalra. – A teljes jelentés.

- Dr. Gast-től?

- Nem éppen.

Volt valami figyelmeztető Melvar hangjában, amitől Zsinj még jobban a székébe fúrta magát, és összekulcsolta kezeit kidomborodó pocakja előtt.

- Halljam a rövidebb verziót.

- Tizenhárom órával ezelőtt betörtek a Binring Biomedikai Művek épületébe. Amennyire meg tudtuk állapítani, a Lidércek voltak azok.

- Meghaltak.

- Nem.

- Egyáltalán meghalt-e valaki az osztagból?

- Nem hinném. Néhány túlélő szerint csak megsérültek.

Zsinj állkapcsai összeszorultak, de sikerült uralkodnia magán. - Tovább.

- Netbers százados halott.

- Nagy veszteség ez számomra – sóhajtott Zsinj. – Netbers hűséges és hasznos ember volt. Ennyi?

Melvar megrázta a fejét.

- Velük tartott a Zsiványkommandó, mint légi kíséret. Előzetes jelentések a Mon Remondán beépült emberünktől igazolták, hogy Wedge Antilles újra velük repül, így nem is igazán került életveszélybe a Binring épületének portyája során. Felrobbantottak a kutatólabort, majd puszta szórakozásból lebombázták a hely birodalmi támaszpontot.

- És mi van Gast-tel?

- Elvitték.

Zsinj sóbálvánnyá meredt. Melvarnak úgy tűnt, már hosszú másodpercek óta nem pislogott egyet se, és tudta, ez a vihar előtti csend szokott lenni a hadúrnál.

Zsinj felpattant, a szék a mögötte lévő falnak csapódott.

- Élve elrabolták?

- Kétség sem fér hozzá. Az egyik rohamosztagos, aki túlélte a bombázást, szemtanúja volt, amint a gamorrai elfogja őt. Semmi bizonyíték nem utal arra, hogy mégis kiszabadult volna.

Zsinj mérgében artikulálatlan üvöltést hallatott. Megragadta irodájának egyik dekorációját, a zászlórúdra tűzött, piros-fekete-sárga Raptor címert, és az íróasztalra csapta, a Melvar által hozott adattábla darabokra tört ettől a mozdulattól.

- Elvitték? Mindent tud Chubarról! Tud az Aknamezőről!

Melvar hallotta, amint az ajtó kinyílik a háta mögött. Az őrök, hallván a hadúr zengő ordibálását, azt gondolhatták, uruk veszélyben van. Amint realizálták, hogy Zsinjt nem fenyegeti semmiféle veszély, visszaballagtak őrhelyükre.

Maga Melvar volt az, akit veszély fenyegethetett.

Zsinj oldalirányban meglengette a zászlórudat, alighogy tévesztette el vele Melvart. A dekoráció a falnál álló, a hadúr sikereire emlékeztető trófeagyűjtemény közepébe csapódott. A tárolószekrény leszakadt fali illesztéseiről, és Zsinj íróasztala mellé zuhant. A hadúr idegesen beledobta a zászlórudat, mintha a szekrény valami új, mindennél veszélyesebb ellenség lenne. Derekánál lévő rejtett zsebéből egy kicsi, de annál erősebb sugárpisztolyt húzott elő, és egyszer, kétszer, háromszor is belelőtt az értékes fából készült tokba, ezzel krátereket vájva annak felszínébe.

Az iroda füsttel telt meg. Az ajtó újra kinyílt Melvar mögött, majd ismét bezárult.

Zsinj még mindig talpon volt, heves rángógörcsöt kapva bámult a saját maga által okozott kárra. Végül elhajította a pisztolyt, és székébe roskadt. Melvar végre kifújhatta a levegőt, amit ez idáig bent tartott.

- Akkor cselekednünk kell – mondta. Hangja furcsán szárazon koppant a teremben, homlokán verejték gyöngyözött. Az izzadtság csatakossá tette fehér admirálisi uniformisát is. – Parancsom az emberünknek a Mon Remondán: ha látja Gast doktort, ölje meg. Ha ez nem lehetséges, akkor iktasson ki egyet a fő célpontok közül. Haláluk csalétek lesz Solo flottája számára, hogy aztán mindet elsöpörjem. És teljes erővel folytassák a Temetés Tervet. – Felnyújtotta a kezét, hogy megelőzzön egy vitát, habár Melvar nem szándékozott vitát kezdeményezni. – Tudom, kicsit elhamarkodott mindez, de ha azok a nyomorult ranatok tovább rágcsálják a sarkamat, romba dönthetik az egész tervet, úgyhogy tennünk kell valami ez ügyben.

- Értettem, uram. – Szalutált Melvar. – Akarja, hogy helyreállítsák az irodáját, vagy újra szeretné dekorálni.

Zsinj pár pillanatig csak bámult rá, majd eljutott a tudatáig a kár, amit hirtelen haragjában okozott. Az ezután hallatszó nevetését leginkább az ugatáshoz lehetett volna hasonlítani.

- Majd újradekorálom. Köszönöm, tábornok. Leléphet.

Távol Zsinj idegrohamától, a Coruscant városbolygó szívében, a legmagasabb tornyok egyikében, mely a Császári Központ épületéből indult, Mon Mothma felállt a sminkasztallal szemben lehelyezett székről.

Az Új Köztársaság jelenlegi Államfője nem mintha annyira foglalkozott volna, miképpen festi ki magát. Nem foglalkozott azzal, hogy elrejtse kérlelhetetlenül is őszülő hajtincseit. Nem rejtegette korát – különben is, már mindenkit megnyert magának az évek során, és amúgy sem szerette azt állítani, hogy az ő generációjának szégyenkeznie kellene a kora miatt.

Úgy vélte, az arca túl fényes a rá kent alapozótól és púdertől – nem akart ragyogónak látszani a holokamerák kereszttüzében, ugyanakkor nem akarta túlzásba vinni a matt árnyalatot sem, mert így túl sápadtnak látszhat. Egy kis szín, mesterséges szín megteszi, hogy úgy tűnjön, korához képest remekül tartja magát.

Még egy utolsó pillantás a tükörből visszanéző önmagára, és megbizonyosodott róla, hogy tökéletesen néz ki, majd színlelt energiával az ajtó felé masírozott.

Az ajtó a hallra nyílt, ahol – ahogyan arra számított is -, kísérete két tagja várakozott.

Az alacsonyabbik férfi a Malan Tugrina névre hallgatott – hazáját, az Alderaant annak elpusztításakor vesztette el, és már a Lázadás korai szakaszában csatlakozott Mothma kíséretéhez. A kinézete alapján teljesen átlagos és barátságos ember profilja állapítható meg, csinos fekete szakállal az arcán. Egyedül szeme rítt ki az átlagosságból, ami éles észről és mélyen eltemetett fájdalomról árulkodott. Képességei azonban nem mutatkoztak meg külsején – viszont feltétlen hűsége Mon Mothmához, és memóriája egyedülálló volt. Bérmit mondtak a jelenlétében, és bármit látott, az elraktározódott memóriájában, mint valami számítógépbe. Éppen ezért látta el a titkári feladatokat oly precízen, mint egy 3PO egység.

- Jó reggelt – köszönt az alderaani -, fél óra, és…

- Várjon – vágott közbe Mothma. – Még nem volt meg a reggeli cafom. Muszáj még akkor is a szoros menetrendemre gondolnom, amikor még fel sem ébredtem teljesen? – a közeli turbólifthez sétált. – Üdvözletem, Tolokai.

- Jó reggelt, tanácsos – köszönt az őrség másik tagja szokásos monoton hangján. A gotal nevű fajba tartozott, kerek fejét sűrű szakáll, lapos orr és két kiemelkedő, tölcsérszerű szarv alkotta. Mothma jól tudta, hogy a két szarv érzékelőként működött, ennek köszönhetően a gotalok a galaxis legrettegettebb vadászai voltak – nem beszélve kiváló testőri képességeikről. Tolokai-jal az oldalán, Mon Mothma biztonságban érezte magát, mert a gotal már az esetleges támadásról jóval annak bekövetkezte előtt tudott – az ehhez hasonló testőrök a mostani időkben különösen jól jöttek.

Mon Mothma belépett a liftbe, kísérete szorosan követte őt.

- Ha szabadna emlékeztetnem, tanácsos – kezdte Tolokai -, valamire feltétlenül fel kell hívnom a figyelmét.

- Ugye nem az, ami már rég nem jutott az eszembe?

- Nem, nem is olyan rég. Ezt a gotalok nevében teszem!

Azzal tunikája alól egy hosszú, hajlított ívű pengét húzott elő.

A világ mintha hirtelen lassított felvételbe csapott volna át, mint valami holodrámában. A penge előrelendült. Kiáltás harsant Tolokai felől. Malan tárt karokkal állt a fegyver útjába. A penge hegye az alderaani mellkasába fúródott, és amikor sikerült Tolokai ujjai közül kiszakítani a markolatot, a gotal a lift falának esett.

Malan, akinek melléből vibropenge állt ki, hamuszürke arccal megragadta Tolokait, és Mothma felé fordult. Mondott valamit, de a tanácsos nem hallotta a halk, lassan kiejtett szavakat. Tolokai dühös tekintettel kihúzta barátjából a fegyvert.

Mon Mothma végre úgy érezte, az idő normális gyorsaságban pereg.

- Fusson! – most már sikerült visszanyernie hallását, és kihámozni Malan ordításából a szavakat.

Tolokai azonban nem osztotta az alderaani véleményét.

- Maradjon csak, és nézzen szembe a megérdemelt halállal.

Mothma elérte a legközelebbi lépcsőház ajtaját. Amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a lépcső felé. Maga mögött puffanást hallott, majd zihálást, és megkockáztatott egy gyors pillantást hátra: Malan a padlón csúszott felé, Tolokai árnyékként követte. A tanácsos amilyen gyorsan csak lába bírta, leszaladt a lépcsőn.

Nem volt elég gyors. A lépcsőpihenőnél valami a hajába markolt, és erősen megtaszította, amitől megbotlott és legurult a lépcsőn. Érezte, ahogy a fájdalom bordáiba és mellkasába nyilall, majd pár pillanat múlva a lépcsősor alján találta magát.

Úgy érezte, minden energia elszáll testéből, csak Tolokai fölé magasodó alakját tudta megbámulni. A lépcsősor tetején álló lény arckifejezése ugyanúgy volt elgondolkodtató, mint ahogyan kifejezéstelen is egyben – mint minden gotal úgy általában. Meg akarta kérdezni, miért csinálta azt, amit csinált, és sikerült is megformálni a szavakat. Lélegzete azonban nem maradt, hogy ki is ejtse a kérdést.

De tudta, hogy a gotal így is megérti. Meg is értette.

- A népemért – mondta. – Hogy megszabadítsam őket a megkorbácsolástól, amit ti mertek emberségnek nevezni. – Lassú, kimért léptekkel sétált le a lépcsőn.

Mikor már félúton járt, az előző lépcsősor korlátja fölött Malan véráztatta tunikája tűnt fel, és az alderaani Tolokaira ugrott. A két férfi a törő csontok zenéjével kísérve lezúdult a lépcsőn.

Mon Mothma nagy nehezen arrébb gördült, de így is csak azt tudta elérni, hogy átbukfencezzenek a lábain, ezzel a padlóhoz szegezve.

A két küzdő fél megállapodott. Szemeik nem nyíltak ki. Tolokai nyaka olyannyira kicsavarodott, hogy kétségtelenül belehalt. Malan vért köpött. Mon Mothma csak nézte őket, és arra gondolt, mi vitte rá a gotalt, hogy ezt tegye… és hogy miképpen jutott eszébe az alderaaninak ilyen merész cselekedetet véghezvinnie.

Malan szemei felpattantak.

- Iwo… - nyögte. – Iwo. Iwo. Iwo… - alig hallható suttogás volt csupán.

Mon Mothma közelebb hajolt hozzá, hogy hallja.

- Iwo, nem adhatok több cafot. – Azzal szemei újból becsukódtak, feje hátrahanyatlott, de fel-le mozgó mellkasa jelezte, hogy még életben van. Azonban minden lélegzetvétel hörgéssel járt.

Mothma a komlinkjéért nyúlt.

- Elsősegélyt – szólt bele. – Tanácsosi emelet, egyes lépcsőház. Elsősegélyre van szükség.

Folyadék folyt le arcán. Először azt hitte, Malan vére az, de aztán rájött, hogy könnyei eredtek meg.

Galey tagbaszakadt, izmos ember volt, csak hát lábai ne lettek volna olyan rövidek, hogy alig érje el az átlagos magasságot, és ezért senki se merje elmondani neki, hogy nem éppen holodráma-sztár alkatú. Vörös színű, bozontos hajkoronát hordott feje tetején, arca kérdőn nézett mindenkire, bár legtöbbször azt sem tudta, mi folyik körülötte.

Ez viszont nem volt túl nagy gond, hiszen munkáját teljesen megértette – menük programozása a Mon Remonda büféiben, hogy a friss, forró caf mindig, minden körülmények közt gyorsan és egyszerűen elérhető legyen mindenki számára.

És ez, valljuk be, fontos munka volt. Legalább annyira, mint pilótának lenni.

Egy baj volt a szakmájával: sem elég pénzt, sem elég megbecsülést nem ajánlott, és a legutóbbi eltávozásakor Galey örömmel fogadta el a férfi – jó kinézetű, intelligenciát sugalló szemekkel – ajánlatát, ami meglehetősen jól fizetett.

És most meg kellett ölnie valakit. Valakit, aki fontos személy. Ehhez precíz időzítésre és kötélidegekre volt szükség. Igénybe veszi minden tudását és képességét.

Hirtelen elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy végre rájött, mennyi előnnyel jár az, hogy az embereknek égető szüksége van a büfére. Olyan volt ez, mint egy kód, és ő feltörte.

Egy nagy pohár cafra leadott rendelés a kapitányi konferenciateremből, hogy csak egy példát említsünk. Mindez egy előre nem eltervezett, Han Solo által összehívott személyzeti ülést jelentett. Onoma kapitány megbeszélései jóval szolidabbak voltak, nem fogyasztottak olyan sok cafot.

A pilóták eligazításakor is nagy mennyiségű cafot fogyasztottak, és ha süteményt vagy húsos tekercseket is rendeltek hozzá, az azt jelentette, egy bevetés előtt állnak. És amikor az elemózsiára beadott kérvény reggel fut be, az azt jelenti, Galey még ma megkapja a megérdemelt fizetséget.

A caffal telerakott kiskocsit betolta az amfiteátrumszerű csarnokba, majd kiment, és egy újabb cafos kocsival tért vissza, megkínálva mindenkit, aki egy kis frissítőre vágyott. Nem sokkal később, a Mon Remonda vadászpilótái egytől-egyig beszállingóztak a terembe.

Galey integetett a Tal’dira nevű twi’leknek, az egyetlen Zsiványnak, aki nehezen tudta csak bepréselni magát a pilótafülkébe, akkora magas volt.

- Hadnagy, volna egy-két perce számomra?

Tal’dira a homlokát ráncolta erre a különös kérésre, majd a többiekre pillantott, de azok figyelmét nem keltette fel a dolog.

- Csak egy perc, az eligazítás mindjárt kezdődik. Maga Kaley, ugye?

- Galey. És egy sürgős üzenetet hoztam magának. Egy embertől, aki végül rájött, találkozni kíván önnel. – Galey a legközelebbi sarok felé biccentett, Tal’dira követte.

- Ugye nem azt akarja mondani…

- Az üzenet: „Wedge a transzparacél lábán ugrál.”

Tal’dira a sarkára állt, arckifejezése sokkról árulkodott. Ide-oda ingadozott lábain, hogy valahogy leplezze feszültségét.

- Ne.

- De. Tényleg ugrál.

Tal’dira tenyerébe temette arcát, mintha egy belső robbanást próbálna elfojtani.

- Utálom.

- Én is. Mindannyian utáljuk.

Tal’dira felegyenesedett, arcán a ráncok kisimultak.

- De meg tudom állítani.

- Természetesen. De csak az eligazítás után. Egy X-szárnyúval.

- Igazad van. – A pilóta megveregette Galey vállát. - Barátom.

- Barátom – visszhangozta Galey. – Az Erő legyen veled.

Tal’dira sietve bólintott, majd visszasietett az amfiteátrumba.

Galey megkönnyebbülten fújta ki a régóta bent tartott levegőt. A twi’lek vállveregetése még mindig éreztette hatását, és azt kívánta, Tal’dira bárcsak ne lett volna ilyen erőszakos.

- Az elkövetkező két órában – mondta Wedge -, a hipertérben repülünk a Jussafet rendszerbe.

Egy holografikus csillagmező jelent meg Wedge mellett balra a pulpituson. A térkép egy homályos, gyémánt alakú csillagköd melletti halmazt ábrázolt. Az egyik csillag sárgán villogott; a Jussafet. Donos bólintott; hallott már róla ezelőtt, mikor Zsinj területszerzéseit tárgyalták.

- A Jussafet a Birodalom és Zsinj által uralt terület határvidékén helyezkedik el – folytatta Wedge. – A Jussafet 4 egy benépesített bolygó, mely a bányászat mellett tekintélyes aszteroida-bányászattal rendelkezik. A bolygó körül egy aszteroidamező teszi ezt lehetővé. Nemrégiben a Jussafet 4 egy üzenetet küldött, melyben egy teljes körű invázióról beszél. Az elkövetők Zsinj Raptorai. Egy duros hajó rögzítette a birodalmi adást, miközben egy üzletet bonyolított le, és azonnal továbbította az Új Köztársaságnak. A mi dolgunk rajtaütni a Raptorokon, esetleg az Iron Fisten, illetve segítséget nyújtani a Jussafeten élőknek.

Donos felnyújtotta a kezét.

- Mennyi az esélye, hogy érkezik egy birodalmi erősítés. Csak mert a háromfrontos háború nem a legszerencsésebb.

- Nem bizony – bólintott Wedge. – Mindazonáltal erre kevés az esély – a Birodalmat is eléggé lekötik a problémái ahhoz, hogy egy megsemmisítő, precíz támadást indítsanak ellenünk a Jussafeten. De nem zárható ki ennek a lehetősége sem. Éppen ezért, mi is teszünk egy-két lépést annak érdekében, hogy ne derüljön ki, mekkora haderővel állunk fel. A Mon Remonda és még pár fregatt egyenesen a rendszerbe ugrik, de a Mon Karren és az Allegiance a rendszeren kívül vár a vészjelzésre.

- És mekkora az esélye annak, hogy ez Zsinj egy újabb csapdája? – kérdezte Corran Horn.

- Van esélye, de nem valószínű. A duros felmérte a terepet az aszteroidaöv belsejéből, és a Jussafet is arra int, komoly erőkre számítsunk. Amint a rendszerbe értünk felszállunk. Az A-szárnyúak előre mennek és megkezdik a bolygó átfésülését. A Zsiványkommandó és az Üstökös az aszteroidaövben indul Zsinj erői után. Továbbá négy bevetésre alkalmas Lidércünk maradt, ők a földi erőket szállítják a Jussafet 4-re.

Az Arc, miután fájó hátát kímélve előredőlt székében, rejtélyes hangon megszólalt:

- A Lidércek lesznek a bébiszitterek. Most, és mindörökké.

A pilóták sorai közül nevetés harsant fel. Mindenki jól érezte magát – kivéve Tal’dirát, aki az előtte álló íróasztalra meredt. Corran Horn kíváncsian pillantott osztagtársára.

- Ennyi – fejezte be Wedge. – Az asztromech droidokba és a navikomputerekbe már betápláltunk minden szükséges adatot. Sok szerencsét.

Amint kifelé tartottak az eligazítóból, Dia és az Arc csatlakozott Donoshoz.

- Remélem, együtt repülünk majd – mondta az Arc.

- Akkor közlök egy rossz hírt: nem. – Válaszolta Donos. – Akármibe kezdesz, mindig kitüntetés a vége. Egy kissé féltékeny lettem. Habár, a helyedben vigyáznék, a végén még megégeted a hátsó fertályadat.

- Kösz a jó tanácsot – biccentett az Arc, majd a cafos kocsihoz lépett, és leemelt róla egy csésze italt. – Kösz, Galey.

- Nincs mit, uram.

Miközben elindultak a hangárok felé, Donos még hallotta, amint a cafot szállító ember azt mondja:

- Tualin repülőtiszt, válthatnánk pár szót?

Tal’dira nehezen vette rá magát, hogy végigfussa a repülés előtti listákat. Gondolatai messze jártak. Hogyan jutott el odáig Wedge Antilles, a Köztársaság hőse, hogy egy transzaparacél lábon ugráljon? Nem csak a Birodalom tehetett rá ekkora hatást. Harag gyűlt Tal’dira bensőjében, de csak ő, az igaz harcosok egyik legnagyobbika tudta elfojtani a vívódást, ami lejátszódott benne.

- Zsiványkommandó, jelentést kérek!

Amikor eljött a megfelelő idő, Tal’dira megszólalt:

- Itt Zsivány Öt, készenlétben!

A jobb oldali alsó hajtómű még nem indult be teljesen – majd erre foghatja a dolgot, ha nem sikerülne minden rendben.

De ezen csak azután ért rá gondolkodni, miután megölte Wedge Antillest.

A riadókürt hangja tudatta a pilótákkal, hogy kiléptek a hiperűrből. A kinti színek és mozgások kavalkádja után egy jóval egyszerűbb kép tárult a szemük elé: egy csillagmező. Egy fénylő bolygó ült a látkép jobb felső sarkában.

A Zsiványkommandó X-szárnyúi egytől egyig kiszáguldottak a Mon Remondából, és nekivágtak a csillagmezőnek. A cirkálótól egy kilométerre alakzatba rendeződtek. A Kettes Csapat vezetője, Tal’dira felsorakozott szárnyembere, Gavin Darklighter mellé. A twi’leknek torkában dobogott a szíve, amint felzárkózott.

A komból jövő mondatfoszlányok jutottak el füléig.

- Fegyverkéz Kettő Vezérnek. – Egy másik twi’lek volt az. – Szubűri hajtóműveim kritikus állapotban vannak. Már csak ötvennégy százalékon működnek. Negyven. Huszonnyolc…

- Kettes, alakzatot felbontani, és térjen vissza a Mon Remondára. Majd legközelebb…

Tal’dira képernyőjén tizenegy Fegyverkéz vadászgép indult útnak a Jussafet 4 felé.

Asztromech droidja átküldte a szükséges koordinátákat. Tal’dira kifejezéstelenül meredt a számokra. Nem fogja használni őket.

- Zsivány Vezér, kezdem a visszaszámlálást: tíz, kilenc, nyolc…

- Lidérc Négy, leszakadtál.

Tyria felpillantott. Valóban elhagyta az alakzatot. Engedte, hogy Lidérces társai – Donos, Lara és Elassar – eltávolodjanak a Mon Remondától, míg a négy sikló felzárkózzon mögé.

De miért fordult vissza, és miért tolta előre a tolóerő-szabályozót? Miért indult vissza a Mon Remonda felé? Végtagjai tudtán kívül cselekedtek.

Vele szemben csak egy magányos A-szárnyút látott, ami hajtóműve meghibásodására hivatkozva tart a kalamári hajóóriás felé.

A hajtómű meghibásodására hivatkozva… de ez hazugság volt. Adrenalin folyt végig ereiben, mikor az A-szárnyú pilótafülkéjén belül, pilótájának agyában megtalálta a választ.

- Mon Remonda – kiáltott fel. – Pajzsokat fel! Fegyverkéz Kettő…

-… tüzet nyit rátok!

Han Solo nem sokat teketóriázott.

- Pajzsokat fel!

Az A-szárnyú a jóslatnak megfelelően lőni kezdett. A transzaparacél megfigyelőablak elsötétült, hogy védje a szemet a lézerlövedékek vakító fényétől. Nem sokkal később már az űr feketesége szolgáltatta újra a sötétséget.

Az ablak mögött feltünedezett az A-szárnyú bal oldala, majd irányt változtatott… hogy egyenesen nekik igyekezzen repülni.

- Négy.

Tal’dira támadó pozícióba húzta a szárnyakat. A célzókomputer ekkor villant fel.

- Három.

Tal’dira becélozta Wedge gépének farát. Az X-szárnyú lassan kezdte betölteni a célkeresztet.

- Kettő…

- Vezér, térj ki! – kiáltotta Horn.

Tal’dira a lövés pillanatában teljesen elvesztette a koncentrációt, így az nagyon mellé ment. Wedge lehetetlen módon tért ki jobbra, hallgatva Horn figyelmeztetésére. Azonban Tal’dira újabb célzása eltalálta a gép bal hátát, kiiktatta az egyik fúziós hajtóművek, és az X-szárnyú törzsének mélyére hatolt.

A komot különböző hangok tették zajossá, legtöbbjük aggodalmat tükrözve harsant fel. Wedge vadászgépe tovább sodródott jobb felé, folyamatosan veszítve magasságából. Tycho – ahogyan egy tapasztalt pilótához illik – a segítségére sietett.

Tal’dira elmosolyodott. Egy kis kihívás sosem árt.

Egy erős lökéshullám csapta meg Han Solót, kis híján kirepítve őt a parancsnoki székből, és a híd egyik süllyesztett részébe löknie. A zuhanás elkerülhetetlen volt, még úgy is, hogy belefúrta magát az ülésbe – a keret, amelyre a széket rögzítették, megfékezhetetlenül röppent a lyuk felé. Nem sokkal arrébb tőle Onoma kapitány is hasonló gondokkal küzdött.

Riadósziréna hangzott fel, még az élesen fütyülő, kiszabaduló levegőt is túlharsogva. Solo látta, amint a vészhelyzeti automatizmus keretein belül a parancsnoki központból kivezető ajtó bezáródik.

Márpedig ha ez megtörténik, ők itt bent mind halottak. A vákuum kiszippantja őket az űrbe, és megtapasztalhatják a halálra fagyás gyönyörűségeit.

Letette a padlóra lábait, hogy megfékezze a szék mozgását. A mesterséges gravitáció valamiért még működött, így sikerült megállnia egy helyben.

Előrántotta pisztolyát, és becélozta az ajtó vezérlőpaneljét. A lövés nyomán a panel felizzott.

Majd az ajtó megállt.

A hídon tartózkodók végre elindulhattak a kijárat felé. Azonban az ajtó mögötti folyosóról is kezdett kimenni a levegő. Még a teljes kiszippantás előtt el kell érniük az ajtót, és bezárni maguk mögött…

Ráadásul az A-szárnyú is partiban maradt…

- Tehát azért jött, hogy az Új Köztársaság nevében beszéljen velem – bólintott Dr. Gast.

Nawara Ven viszonozta a biccentést.

- A Belső Tanács hatalmazott fel rá. Amennyiben sikerül közös nevezőre jutni, szabadon távozhat innen – körbemutatott az apró magánzárkán, majd leült a cella egyetlen székére, míg Gast az ágyon foglalt helyet, a falnak nekidőlve.

- Már ismertettem, mit akarok. Egymillió kreditet. Felmentés minden ismert és nem ismert bűntett alól, amit valaha elkövettem. És egy új személyazonosság.

- Nem – rázta meg a fejét Ven. – Amnesztiát csak az alól adhatunk, aminek részleteit mi magunk is ismerjük. Amiről nem, az ugyanúgy bűntett marad. Továbbá, kaphat százezer kreditet. Ez éppen elég egy tisztességes élet elkezdéséhez, habár korántsem lesz olyan jómódú, mint azt előre elképzelte. Az Új Köztársaságnak nincs olyan sok pénze, hogy maga miatt ekkora költségekbe verje magát. Minden egyes kredit egy életet jelent.

- Minden titkom egyenként ér tíz embert – vágott vissza a doktor. – Csak a megfelelő összegért vagyok hajlandó beszélni. Egymillió, egy kredittel sem kevesebb. – A távolban szirénák vinnyogtak. – Mi a fene? Egy újabb Zsinj elleni hadjárat? Ma ki fog meghalni miatta?

Ven csak nagy nehezen tudott nyugalmat csempészni hangjába.

- Mi nem úgy bánunk másokkal, nem úgy ölünk, mint a Birodalom – mondta. – Viszont, mit gondol, ha fogságban maradna, és ezt mi nem tartanánk titokban, Zsinj mennyi idő alatt próbálná kiszabadítani önt?

- Van még valami, amit sosem fogok elárulni magának – mondta mogorván Gast -, pár kis titok a fontosnak számító embereikről. Mit szól ehhez, nem emberi lény? Küldjenek hozzám egy emberi tárgyalópartnert.

Hangok szűrődtek be az ajtó mögül. Félreérthetetlen hangok: sugárvetők lövései, kiáltások, majd valami koppant a padlón.

Ven felpattant. Megragadta az ágyat, és azt megdöntve a padlóra küldte Gastet. Alighogy a doktor a padlóra ért, máris az ajtóhoz tolta, elzárva ezzel az utat.

- Hé! – az ágy himbálózni kezdett, miközben próbálta kiszabadítani magát.

Az ajtó kinyílt. Egy fegyvert szorongató ember jelent meg a folyosóról. Ven megragadta a sugárvetőt, és sikerült elcsavarnia.

Egy gyors pillantással meredt a férfire: nem túl magas, jó húsban lévő, vörös hajú. Éppen csak sikerült megnéznie magának, máris égető folyadék mart bele szemébe. Ösztönösen arrébb húzódott a fájdalom forrása elől.

Egy húsos ököl csapódott állkapcsának, a földre terítve őt. Megrázta fejét, és csak most realizálta, hogy forró caffal öntötték le.

A támadó az ágyra nézett, majd lőtt – egyszer, kétszer, háromszor. Női sikoltás csatlakozott a lövedékek vinnyogásához.

Aztán az orgyilkos Venre tartotta fegyvere csövét.

Ven felugrott, átlendült az ágyon, majd az ajtón túlra került. A lövedékek ártalmatlanul a padlóba csapódtak.

Ven a két földön heverő, már halott őr közt találta magát. Felkapta a bal oldalt fekvő fegyverét, majd megpördült, szembenézve a rá célzó orgyilkossal…

Nawara nem teketóriázott a célzással. Egy szívdobbanásnyival később a húsba fúródó lézerlövedék hangját hallotta, majd látta az orgyilkost térdre borulni. De még mindig becélozta őt.

Ven másodjára is tüzelt. El is találta az orra jobb felét. A betörő feje hátracsuklott és hanyatt esett, az égő hús szaga betöltötte a cellát.

Hogy tudatosan, vagy csak az idegei játszottak-e vele, azt Ven nem tudta, de a haldokló dőlés közben még eleresztett egy lövést, ami az ajtófélfát találta el.

Nawara feltápászkodott. Az ágy már nem himbálózott. Eltolta az ajtó elől, és csak félve nézett oda, pedig már előre tudta, mit fog látni ott.

- Fegyverkéz Kettő – harsant fel Tyria hangja -, add meg magad, vagy szétlőlek.

Megnyomta a szárnyak kapcsolóját, mire azok halk zümmögéssel támadó pozícióba nyíltak szét.

Az A-szárnyú felgyorsított, majd kikerült Tyria látómezejéből, a Mon Remonda biztonságot jelentő teste mögé.

Tal’dira elmosolyodott, mikor meghallotta a célzár fejhangú visítását, de rögtön el is halt ez a hang, mikor Tycho Wedge mögé siklott, ezzel eltakarva a komputer által becélzott járművet.

Tal’dira próbált süllyedve Wedge alá kerülni, hogy megeresszen egy gyors lövést, de Tycho mintha olvasott volna a gondolataiban. De ez lehet a veszte – Tal’dira protontorpedóra váltott, és lelki szemei előtt megjelent a Tycho gépéből megmaradt, milliónyi apró szilánk, amivé majd a torpedó robbantja az alderaanit.

De végül megrázta a fejét. Tycho nem az ellensége. Nem ő az áruló.

- Celchu kapitány – szólt a komba -, térjen ki előlem. Dolgom van.

Megengedett egy pillantást a képernyőre. Az összes Zsivány készenlétben repült mögötte – kivéve Corran Hornt, aki az alakzattól távol tartózkodott, de nem közeledett feléjük.

- Zsivány Öt, kapcsoljon le minden fegyvert – ez Tycho hangja volt. – Haladéktalanul térjen vissza a Mon Remondára, ellenkező esetben ellenségnek minősül.

- Nem én vagyok az ellenség. Wedge Antilles az, az egy lábon ugráló bolond. Celchu, el a tűzvonalamból!

Wedge X-szárnyúja továbbra is lomhán siklott jobb felé. Tycho mögé tapadt, elválasztva őt Tal’dirától. A twi’lek fogát csikorgatva próbált először balról, aztán jobbról kikerülni a párost, de Tycho minduntalan útját állta.

Solo felpattant az ülésből, és az ajtó felé iramodott. Onoma, aki a híd másik végéből érkezett, elkapta őt.

Egy lépést tettek, kettőt, hármat, de amint közelebb értek az ajtóhoz, a széllöket erősödött. Solo egyszer csak megállt, nem tudott tovább menni, míg a szél kifújta alóla az egyik lábát, amitől térdre kellett ereszkednie. Fülei zúgtak a nyomásváltozástól, feje mintha szét akart volna robbanni.

Közelebb, egyre közelebb – Onoma és ő már majdnem elérték a küszöböt. De az üvöltő szélroham megállásra kényszerítette őket.

Megállásra.

Aztán az ajtóból jövő szél hirtelen elállt, és egy szőrös kar nyújt feléjük. Mintha egy bundás satu markolta volna fel őket, Onoma és Han hamarosan az ajtónál voltak, és kimerülten ugyan, de már nem veszélyeztetve elnyúltak a folyosón.

- Csubi. – Solo felpattant, majd a megmentője felé fordult. Egyik kezével az ajtófélfába, másikkal a vuki karjába kapaszkodott, hogy az egy helyben maradjon.

Csubakka még egy embert ért el karjával, átsegítve a kommunikációs tisztet az ajtón. És még egy ember, aztán még egy, és ez így ment tovább, míg mindenki a folyosó biztonságába nem került. Robbanás hallatszott a hídról, vagy azon kívülről – nem lehetett pontosan megállapítani -, majd Csubi vérző mellkassal hátrahőkölt. A vuki feléledt a sokkból, majd benézett az ajtó mögötti hídra, hogy aztán egy morgást hallasson, amit Solo a „Mindenki kint van.” mondatként azonosított.

- Nem – mondta Solo. – Egy még bent van. Golorno, a szenzoroknál.

- Halott – közölte vele Onoma. Han kihallotta a kalamári hangjából a fájdalmat és a sajnálatot.

Solo elhúzta a száját.

- Csubi, csukd be az ajtót.

A vuki megragadta az ajtó szárnyát, és a helyére tolta.

Tyria műszerei teljesen megbolondultak. Ilyen közel a Mon Remondához, a számítógép nem tudta beazonosítani az A-szárnyút, mint apróbb jármű. Muszáj volt a burkolathoz közel repülnie, hogy meglelje.

Ha a technika nem is, az Erő még mindig segítségére siethetett. Tyria koncentrált, Fegyverkéz Kettőre összpontosítva…

Nem, ez így nem jó. Kihúzta magát, és kiürítette elméjét.

Becsukta a szemét.

Bevetés, egy bevetésen volt. El akarta pusztítani a hidat, vagy valakit a hídon.

Kinyitotta szemét, és elnyújtott ívben átrepült a hajó középső része, majd a teteje felett…

Amint elhagyta a kalamári hajóóriás ívelt testét, meglátta a keresett A-szárnyút, amint az egy újabb lövést ereszt meg a hídra. Célzókomputerén már meg is jelent a háromszög alakú géptest.

- Nincs rá szükség – mondta. Tudta, most nincs idő ilyeneket kivárnia, nincs ideje egy hosszú monológra, hogy aztán elveszítse azt a repülő őrültet. Csak egypár fordulat, csavar, és már el is jut egy tiszta lövésig…

Azon vette észre magát, hogy elereszti a protontorpedót. A lövedék még azelőtt felrobbant, mielőtt a komputer lejegyezte volna a kilövését. Mire ez megtörtént, Fegyverkéz Kettő már csak tűhegyes szilánkokból álló felhő volt, maradványai kitartóan ostromolták a Mon Remonda burkolatát.

- Kérem, kapitány. Nem szokásom esdekelni. Könyörgöm, menjen már onnan, vagy magát is szétlövöm.

Tycho helyett Horn válaszolt.

- Tal’dira, nem tisztességes hátba lőni a sajátodat.

Tal’dira a képernyőre pillantott. Wedge manővere egyenesen Zsivány Kilenc – azaz Corran – felé csalta őt. Alig volt ideje rádöbbennie minderre, máris szemtől-szembe repült Corrannal. A twi’lek vállat vont. Elkaphat egy koréliai pilótát. Bárkit elkaphat.

Tisztességtelen. A szó gyökeret vert fejében. Az első lövése tisztességtelen volt. Hogy tehetett ilyet?

Mert Wedge-nek, a transzparacél lábon ugráló árulónak meg kellett halnia.

De Tal’dira nem árulná el becsületét, csak hogy megölje őt. Ez lehetetlenség.

De már megtette. És lelke mélyén tudta, újra megteheti. Félredobhatja becsületét Wedge Antilles miatt. És soha nem térhet vissza erről az útról, hogy megölje parancsnokát.

Sóhaj töltötte be a pilótafülkét. Tal’dira rájött, a sajátját hallja. Ez azt jelenti, becsület nélkül hal meg, szégyent hozva családjára és szülőbolygójára.

Nem. Idegesen megrázta a fejét. A becsület mindenek felett.

Wedge és Tycho Corran felé tartott, ő pedig utánuk eredt. Pillanatokon belül lőtávolságba ért.

Energiát adott a pajzsoknak, majd tüzet nyitott Zsivány Kettesre.

Tőle messze, túl messze Zsivány Kilenc is lőtt.

Vakító villanás töltötte be az űr sötétjét Wedge mögött. A pilóta a villódzó kijelzőkre meredt.

Zsivány Ötös eltűnt.

Rendes esetben megdicsérte volna Kilencest a szép lövésért. De most senki sem fogadna el magasztalást azért, amiért kilőtte sajátját. Wedge dühös volt. Hallotta, amint hangja remegve hangzik fel, ahogy próbálja magába fojtani az érzelmeket.

- Zsivány Kilences, képes repülni?

- Igen, uram – jött pár pillanatnyi szünet után.

- Zsivány Kettes, szedje össze a csapatot. Ön a parancsnok. Nemsokára én is csatlakozok.

- Igen, uram. – Tycho hangjában legalább akkora fájdalom érződött.

- Köszönöm, Kettes.

- Nincs mit, Vezér. Zsiványok, Üstökösök, mögém. Bemegyünk.

Tycho elkanyarodott, végül Corran is csatlakozott az alakzathoz.